Osztrák-Magyar Cs.Kir. Duna Flottilla, 1867-1919

A magyar hadihajózás felvirágzására a szabadságharc bukása után, egészen a kiegyezésig (1867) várni kellett. Ekkorra Tegetthoff altengernagy, a lissai győző, tervet dolgozott ki a folyami hadihajózás fejlesztésére. A határfolyók védelmét monitor típusú hadihajókkal kívánta megoldani. Az első monitorpár 1871 tavaszán készült el, a „keresztségben” a MAROS és a LEITHA nevet kapták. A Császári és Királyi Dunaflottilla megkezdhette tevékenységét. Az alakulatnál szolgálatot teljesítők haditengerészek voltak és mint ilyenek, az egyes személyek gyakran töltöttek be „igazi”, tengeri beosztásokat. Az első két hajó 1878-ban, a Száván, Szabácsnál szolgálatot teljesítve esett át a tűzkeresztségen, fő feladatuk a szárazföldi csapatok tüzérségi támogatása és a saját vízi műtárgyak, hidak védelme volt. Az évek folyamán további monitorokat, torpedónaszádokat és őrnaszádokat kapott a Budapesti Tengerészeti Különítmény. A monitorokat a Monarchia folyói után nevezték el, felerészben németül, felerészben magyarul. Az őrnaszádokat kisbetűvel jelölték, nevük nem volt, hasonlóan jártak a torpedónaszádok is, név helyett mindössze egy római számmal jelölték őket. Lassan kialakult és letisztult a Dunaflottilla szervezet is. A Dunára vezényelt haditengerészeti alakulat két monitorosztályból és egy őrnaszádosztályból állt. A harcászati alapegység a hajópár volt. Az I./1. csoport21 a TEMES-ből és a BODROG-ból, az I./2. a SZAMOS-ból és a KÖRÖS-ből állt. A II. monitorosztályt a két legidősebb hajó, a MAROS és a LEITHA alkották. Az őrnaszádosztály csoportokból épült fel. Egy őrnaszádpár alkotott egy csoportot. A vegyes hajókötelékek egyre nagyobb szerepet kaptak, egy monitor a mellé osztott őrnaszádcsoporttal (naszádpárral) harcászati osztagot képzett, két osztag alkotott egy hajórajt (2 monitor + 4 naszád), több rajt pedig köteléknek hívtak. A monitorok, de különösen az őrnaszádok kivették részüket az I. és a II. Balkán-háború során a Monarchia hadműveleteiből. A hajók „flotta”-tüntetéseket hajtottak végre, őrjáratoztak, és a lehető legnyilvánvalóbban hangsúlyozni próbálták a Monarchia eltökéltségét. A politikai feszültség csökkenésével visszavonták őket, és újabb hajóegységek megrendelésére került sor, de 1914. június 28-án eldördültek azok a bizonyos pisztolylövések, és kitört az I. világháború.

Mivel Szerbia részéről nem kellett folyami hadihajók támadásától tartani, a Dunaflottilla küldetése a szárazföldi haderőnem támogatása lett. A hajók feladata volt többek között Belgrád bombázása, folyamfelderítések végzése, tüzérségi felderítés és az ellenséges tűzeszközökre mért csapások végrehajtása, szárazföldi csapatok tüzérségi támogatása. Harci feladatukként kapták a szerb csapatok átkelésének megakadályozását is, valamint az ellenséges hadihidak rombolását. 1914. októberében találkoztak először a Monarchia folyami hadihajói ellenséges aknákkal, ettől kezdve a folyami hadviselés új elemmel bővült: az aknák elleni harccal. Pár nappal az első sodoraknák észlelése után, október 23-án, a TEMES aknának ütközött, és elsüllyedt, a legénység 31 tagja életét vesztette23. Az aknák elleni védekezés érdekében hálókat kezdtek kifeszíteni a hajók köré, és feltűnnek a kereskedelmi hajókból átalakított első aknakereső-aknaszedő hajók is. A Száván egyre több aknazárat telepítettek az antant-hatalmak, a folyó hajózhatóvá tétele érdekében utászokból és tengerészaknászokból alakult alegységeket hoztak létre, melyek igen eredményesen tevékenykedtek. Ez volt az első példája a két szakma sikeres és gyümölcsöző együttműködésének. Az utánpótlást szállító kereskedelmi hajók kísérése, védelme, aknamezőkön történő átvezetése a monitorok és az őrnaszádok számára újabb feladatot jelentett. 1914. ősze folyamán az antanthatalmak haditengerészeti tanácsadókat küldtek a szerb haderő szakmai fejlesztésre, különös tekintettel a Monarchia hadihajói elleni harcra. Teljesen új technikákat vezettek be, többek között a fényszórókkal kombinált parti tüzérséget, a torpedóvető motorcsónakokat és gyorsnaszádokat, valamint a különböző műszaki zárakat. Általánosságban elmondhatjuk, hogy a Dunán és a Száván vívott harcok teljes egészében megegyeztek (ha csak kicsiben is) a tengeren vívott ütközetekkel. A tengeri harceljárásokat ültették át a folyami hadihajózásba. Bár számottevő nagyhajó-egységekkel továbbra sem rendelkeztek a szerbek, a küzdelem egyre intenzívebbé vált. 1915. áprilisában a brit Királyi Haditengerészet addig még csak tengeren alkalmazott eszközzel, torpedóval támadta meg a zimonyi hadikikötőt, és ezzel teljesen a tengeri hadszíntérhez hasonló harceljárásokat honosított meg a folyamon. Ekkorra flottilla szervezete a következőképpen alakult:
I. monitorosztály, 1. monitorcsoportja: TEMES II (BOSNA), ENNS; I/1. őrnaszádcsoport
BARSCH, VIZA. Az I/2. monitorcsoportot a SAVA és az INN alkotta, az I/2. őrnaszádcsoportot
pedig a COMPÓ és a WELS.
II. monitorosztály 1. monitorcsoportja: BODROG, KÖRÖS, MAROS, az 1. őrnaszádcsoport:
STÖR, LACHS. II/2. mon. csop.: SZAMOS, LEITHA, II/2. őn. csop.: CSUKA, FOGAS.
Románia hadba lépésével gyökeresen megváltozott a helyzet. A Monarchia addigi folyami egyeduralma, folyami tengerészeti fölénnyé olvadt, és a Dunaflottilla végre megkapta igazi feladatát, melyre rendeltetett: ellenséges hadihajók ellen harcolhatott. Az első támadást mégis a románok hajtották végre: egy torpedónaszád megtámadta a TEMES II-t, de a torpedó célt tévesztve csak egy uszályt süllyesztett el. A II. monitorosztály érte el az első győzelmet, és süllyesztett el hajókat, mégpedig két ellenséges őrnaszádot és egy aknarakót. A hajók részt vettek az ellenséges kikötők és vízi műtárgyak rombolásában, illetve többször indultak „portyázni”. Ezen műveletek során úszóegységeket és uszályokat zsákmányoltak. Feladataik mindezek ellenére nagyban hasonlítottak korábbi tevékenységeikre: tűzcsapások mérése, csapatok tűztámogatása, román hidak, pontoneszközök pusztítása, saját csapatok szállítása, távíró-összeköttetés segítése (kábelfektetés), saját hadihidak védelme és az ellenséges átkelések megakadályozása volt. A folyamaknász osztag egyre fontosabb feladatokat kapott, már nemcsak aknazárakat kellett felszámolnia, hanem telepítenie is kellett azokat, a román monitorok mozgásának és harctevékenységének akadályozására. Az aknáknak egy ellenséges őrnaszád esett áldozatul október folyamán.
A háború utolsó éve mozgalmasan telt. Márciusban egy kis orosz tengeralattjárót fedeztek fel elhagyott állapotban a Dunán. A Dunaflottilla először az Adriára kívánta vezényelni, a hadikikötők őrzésére, de erről idő hiányában le kellett tenni. A búvárhajót UB 3-nak keresztelték25, és Budapestre vontatták. 1918. május 7-én megkötötték a bukaresti fegyverszünetet, így a Duna teljes hosszában megnyílt a Dunaflottilla előtt. Említésre méltó esemény, hogy a folyami tengerészet hajóinak egy részét a Fekete-tengerre vezényelték, hogy ott, illetve az orosz folyókon (Dnyeper, Dnyeszter, Bug) harci feladatokat hajtsanak végre. A gyorsan romló katonai helyzet miatt a hajókat visszavezényelték a Dunára, ahol a román folyami erőket kellett fenyegetniük, és a Fekete-tengeri összeköttetést kellett fenntartaniuk.

1918. október 30-án a Császári és Királyi Dunaflottillát a magyar kormány kapta meg, azzal a feltétellel, hogy a nem magyar nemzetiségű legénység elhagyhatja a hajókat. A tengeri egységeket a megalakuló Jugoszlávia kapta, hasonló feltételek mellett.A béketárgyalások megkezdése után megkezdődött a Dunaflottilla agonizálása. Az antant követelésére át kellett adni 6 monitort, a BOSNA-t, a SAVA-t, az ENNS-t, a TEMES-t, és a KÖRÖS-t. A hatodik monitor helyett az antant két őrhajót követelt, így a BARSCH és a WELS is Belgrádba került. A megmaradt hajók fegyverzetét brit haditengerészek leszerelték, ezzel lényegében megszűnt a magyar dunai hajóhad.

Berki Tamás: A Magyar hadihajózás rövid története (kivonat)
http://www.biztonsagpolitika.hu/userfiles/file/PDF/berki.pdf